1. Az Euro eddigi története, kialakulásának előzményei

Számtalan pont jöhet számításba, ahonnan a közös európai valuta történetét taglalni kezdhetnénk, úgy gondolom azonban, hogy habár feleslegesnek semmiképpen sem nevezhető visszanyúlni a vámunió kialakításának időszakára, vagy akár a Római Szerződés létrejöttéhez, de ilyen alapon akár a pénztörténet kezdeteire is visszatekinthetnénk, konkrétan az Euróhoz legalábbis nem sokkal több közük van. Ami viszont már feltétlenül említést kell, hogy érdemeljen ebben a témában, az Európai Monetáris Rendszer, az EMS (European Monetary System) rövid ismertetése, valamint annak közvetlen előzményei.

1.1. Az Európai Monetáris Rendszer kialakulása

Az EMS 1979. márciusában jött létre, miután a "kígyó az alagútban" rendszer sorozatos válságai, majd megfogyatkozása, illetve az európai valuták dollárral szembeni jelentős gyengülése következtében az eredetileg elképzelt menetrend csődöt mondott, a valutakígyó-rendszer a kilépő országok miatt pedig gyakorlatilag teljesen elsorvadt. Az eredeti elképzelést a luxemburgi miniszterelnök, Pierre Werner és csapata dolgozta ki, még 1970-ben (Werner-terv). Az elképzelés szerint a tagországok valutája már azokban az években teljesen szabadon, rögzített árfolyamokon lett volna átváltható, és a nyolcvanas években váltotta volna fel őket a közös európai valuta. A mostanság megvalósult elképzelések gyakorlatilag ugyanezen elv szerint mentek végbe, az akkori pénzügyi és gazdasági helyzetben azonban egy ilyen stabil rendszer megvalósítása túlságosan nehéz feladatnak bizonyult. Épp a megvalósítás kezdetének szánt időben, 1971-ben került sor a Breton-Woods-i rendszer összeomlására, az ezt követő események pedig előbb még csak megnehezítették az árfolyamok összehangolását, néhány év elteltével azonban több országnak olyan mértékű jegybanki beavatkozásokat kellett volna eszközölnie, hogy a rendszerből való kilépésre kényszerültek. Ez odáig vezetett, hogy a hetvenes évek második felére a német márka vált az egyetlen "nagy" pénzzé a kígyóban, mellettük csupán a Benelux államok és Dánia volt tagja a rendszernek, így a kígyó már nem az EGK valutáit tömörítette magába, csupán néhány nyugat-európai ország együttműködését jelentette.

1.2. Az EMS működése, az ECU

Az EMS legfőbb feladata az árfolyam-stabilitás megvalósítása volt. Ennek szellemében hozták létre az árfolyam-szabályozási mechanizmust, az ERM-et (Exchange Rate Mechanism), mely rendszer a keresztárfolyamok egymáshoz való stabilitását szándékozott megvalósítani. Újra útnak indították a valutakígyót, ezen felül bevezetésre került egy új közös pénznem az ECU (European Currency Unit - Európai Valutaegység), mely gyakorlatilag nem más, mint egy, a tagországok pénzeiből - természetesen súlyozással - képzett valutakosár. Az új szuperkígyóban a valuták lebegtetési sávját +-2,25%-ban határozták meg, csakúgy, mint elődje esetében, jelentős újítás volt azonban a párhuzamos interveniálás bevezetése, minek eredményeképp probléma esetén a relációban szereplő mindkét ország jegybankja kötelezve van a beavatkozásra. Ez komoly előrelépést jelentett az első rendszerrel szemben, mert így az interveniálás adta nehézségek két nemzet között oszlanak meg, szemben az eddigi eggyel. Természetesen létezhet olyan eset, amikor az árfolyamokat nem lehet stabilan tartani, illetve csak nagyon súlyos beavatkozásokkal, ekkor azonban az árfolyamok megváltoztatását minden tagországnak jóvá kell hagynia.

Az ECU-t a kezdetekben csupán egyszerű elszámolási egységnek szánták, de pozitív jellemzőinek köszönhetően nem sokkal bevezetése után - leszámítva, hogy készpénz formájában nem létezett - gyakorlatilag minden pénzhez köthető jellemzővel rendelkezett, így teljes mértékben funkcionáló devizává vált. Ugyanúgy alkalmas volt interveniálásra, mint vállalatok közötti kereskedelemben használatos eszközre, így lassan hasonló értékmérő funkciót töltött be, mint mondjuk a német márka, vagy az angol font. Stabil árfolyammal rendelkezett, hiszen a tagországok valutakosaraként mindvégig egyfajta átlagértéket képviselt, nem kellett tehát jelentősebb árfolyamveszteségtől tartania senkinek, aki ECU-ben kereskedett partnerével, vagy vezetett devizaszámlát, így hamarosan nem csak kereskedelmi, hanem rendkívül jelentős tartalékolási eszközzé is vált. A kilencvenes években pedig már számtalan hétköznapi helyen találkozhattunk az ECU-vel, csakúgy mint külkereskedelmet folytató cégek számláin, gazdasági statisztikákban, vagy akár minden magát valamire adó európai kereskedelmi bank árfolyamkijelző tábláján.

A következő mérföldkő - eltekintve természetesen az időközben belépő országok csatlakozásától - 1987-ben következett el, ekkor határozták el ugyanis, hogy az esetleges interveniálással nem szükséges megvárni, míg az adott valuta eléri a sávhatárt, a beavatkozásra már előtte is sor kerülhet. Ezen felül néhány évre sikerült megvalósítani, hogy az egymáshoz viszonyított árfolyamokat nem is kellett igazítani.

Nyilvánvaló, hogy tökéletes rendszer nem létezik, így természetesen az EMS sem volt az. Habár az első próbálkozás csődje ellenére az újjászervezett valutakígyó sikeresen működött, tartani lehetett jelentősebb problémák felmerülésétől is. Az igazi válsághelyzet 1992 szeptemberére alakult ki, amikor is az angol font, majd az olasz líra elhagyja a lebegtetési sávot, és utóbbit jelentős erőfeszítések árán sem sikerült visszaterelni az előírt mederbe. Nem sokkal később ennél is súlyosabb támadások érik az EMS és maga az egész EGK két alappillérének tartott valuta egyikét, a francia frankot. A németek ekkor határozott kijelentést tesznek a márka/frank árfolyam megvédésére. A következő évben néhány valuta jelentős leértékelést szenved el, a folyamatot megállítandó, a lebegtetési sávot az eddig alig több mint két százalékról plusz-mínusz tizenöt százalékra szélesítik ki, ellenben az árfolyam-arányokhoz egyelőre nem nyúlnak.

Bármilyen hihetetlen, az EMS ekkori széthullását nem egy nagyobb ország, hanem Luxemburg akadályozta meg. A "törpeállam" ugyanis - miután Németország és Hollandia bejelentette, hogy Francia kérés esetén fontolóra veszi a kilépést - közölte, hogy ez esetben ők is felmondják a Belgiummal kötött, nyolcvan éves múltra visszatekintő valutauniót. A döntésekkel nyilván kis súllyal rendelkező hercegségnek azért volt döntő szerepe, mert az egyetlen teljesen stabil pénzügyi unió felbomlásával az EMS valószínűleg örökre az enyészeté vált volna. Az Euro készpénz formájában történő megjelenését megelőző napokban Jean-Claude Juncker, akkori luxemburgi pénzügyminiszter a következőket mondta az esetről:

"Megtehettük volna, hiszen 1982 óta Luxemburg saját bankjegyeket nyomtatott, amelyek egy ilyen döntést követően másnap már forgalomba kerülhettek volna. Két hónappal ezelőtt azonban megsemmisítettük a készletet. Ez volt Luxemburg legjobban őrzött titka."1

1.3. Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) létrejötte

A nyolcvanas évek végén megszületett a terv egy még szorosabb együttműködésre, méghozzá intézményesített formában, a létrehozandó Európai Gazdasági és Monetáris Unió keretében. Noha a tervet végső soron csak 1991 végén, magát az Európai Uniót is megalapító maastricht-i konferencián hagyták jóvá, és az itt született egyezmény fekteti le a majdani közös pénz, és maga az EMU jogi alapjait, már 1990 közepén nekiláttak megvalósításához. Az elképzelések szerint a végső közös valuta létrehozását három menetben valósítják meg:

• Első szakasz (1990. július 1.)
  • Tőke szabad mozgása
  • Konvergencia-kritériumok meghatározása
• Második szakasz (1994. január 1.)
• Európai Monetáris Intézet (European Monetary Institute, EMI) felállítása
• Nemzeti bankok függetlensége
• Költségvetési hiány monetáris finanszírozásának tilalma (a hitelt a Központi Bank biztosítja)
• Makrogazdasági irányelvek összehangolása
• Harmadik szakasz (1999. január 1.)
• Egyetlen közös pénz
• Egyetlen közös jegybank, az Európai Központi Bank (European Central Bank, ECB)

Az első szakaszban tehát meghatározták, hogy melyek azok a feltételek, melyeknek minden jelentkező országnak meg kell felelnie, ha tagja kíván lenni a közösségnek. Az alapfeltételek a következők:

• Az inflációs ráta legfeljebb 1,5%-kal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációval rendelkező ország rátáinak átlagát
• A költségvetési hiány legfeljebb a GDP 3%-át teheti ki
• Az államadósság mértéke legfeljebb a GDP 60%-áig terjedhet
• A hosszú távú kamatlábak legfeljebb 2%-kal lehetnek magasabbak a három legalacsonyabb inflációval rendelkező állam hasonló mutatóinak átlagánál
• Árfolyam stabilitás, vagyis az indítást megelőző két évben különös figyelmet fordítanak bármiféle beavatkozásra

A második szakasz talán legfontosabb eleme az Európai Monetáris Intézet felállítása volt, mely a később létrejött Európai Központi Bank közvetlen elődjének tekinthető. Feladata az volt, hogy az EMU tagországok jegybankjai közti kooperálást elősegítse, majd idővel szerepüket átvéve egyesítse őket. Nem sokkal ezután történt egy újabb jelentős esemény, az 1995 decemberében megtartott madridi tanácskozás, melynek keretében egyrészt véglegesítették a közös valuta 1999 év eleji indulásának dátumát, másrészt döntöttek arról is, hogy az új pénz neve nem ECU lesz. A lehetséges javaslatokat természetesen főleg az országok nemzeti identitása alakította. A franciák leginkább az Eurofrank mellett szavaztak volna, a németek az Euromárka nevet javasolták, az angolok pedig (ekkor még nem volt eldöntött tény, hogy a szigetország nem vált a közös pénzre) szívesen hívták volna Eurofontnak a majdani pénzt. A huzavonának végül a hollandok javaslata vetett véget: "Uraim, mit szólnának az első négy betűhöz?"

Egy évvel később 1996 decemberében tartották meg a Dublini tanácskozást, melyen már szó esett az újfajta árfolyam-váltási mechanizmusról, az ERM 2-ről, valamint biztosították a törvényi feltételeket az Euro bevezetéséhez. 1998 májusában véglegesítették a résztvevő országok körét. Nagy-Britannia - bizonyítván hírhedt makacsságát és tartózkodását a "szárazföldiektől" - úgy döntött, hogy inkább megtartja a sok évszázados jó nevű és bevált valutáját, az angol fontot, semmint hogy egy bizonytalan, labilisnak hitt "tákolmányra" váltaná fel. Dánia és Svédország úgyszintén önszántukból maradtak az Euro-zónán kívül. Utóbbinak voltak olyan irányú elképzelései, hogy a svéd korona árfolyamát egy az egyben az Euróhoz igazítják, és a két pénz párhuzamosan lesz használatban, és csupán "vészhelyzetben" tér vissza a nemzeti pénz kizárólagos használatához, de ez végül is csak elképzelés maradt. Görögország természetesen szeretett volna az EMU tagja lenni, ők azonban a konvergencia-feltételek nem teljesítésével zárták ki magukat, mint utóbb kiderült, csupán időlegesen, mert 2000-ben ők is felvételt nyertek az EMU-ba, így a mostani átállás őket is a többi tizenegy országhoz hasonlóan érinti. Egy hónappal később Frankfurtban az EMI utódjaként megalakult az Európai Központi Bank, kinevezték felső vezetését, és megnevezték a készpénz-Euro bevezetésének legkésőbbi 2002-es dátumát. Ez idő tájt vitték véghez a pénzügyi intézmények, valamint a nagyvállalatok felkészítését is az átállásra.

1.4. Az Euro megszületése

1. ábra - Az 1999. január 1-ére virradó éjfélkor Frankfurtban, az ECB épületében bejelentik az Euro hivatalos árfolyamait2

1998. december 31-én aztán elérkezett az évtizedek óta várva várt nagy nap (pontosabban éj), amikor is éjfélkor bejelentették az immáron visszavonhatatlanul rögzített árfolyamokat a nemzeti tagdevizák és az Euro között. Ez a pillanat a gyakorlatban azt is jelentette, hogy olyan, többnyire nagynevű pénzek, mint a német márka, francia frank, osztrák schilling, olasz líra, spanyol peseta, és még sorolhatnánk, befejezték pályafutásukat. Papíron ugyan léteznek még a fent említett valuták, de e pillanattól kezdve csupán az Euro váltópénzeivé váltak, csakúgy, mint mondjuk a fillér a forinthoz képest, azzal az eltéréssel, hogy a váltószám nem kerek szám (1 Ft = 100 f), hanem egy hat értékes számjegyből álló "összevissza" szám (pl. 1 = Ös 13,7603). Ezen felül az Euro készpénz híján a készpénzforgalomban testesítik meg az újdonsült valutát. Ugyanezen nap - pontosabban 1999. január 1-én - emelkedtek erőre az Eurót szentesítő törvények és szerződések.

1999 újévét követően a Központi Bank átvette a nemzeti jegybankok szerepét, ezen szerv végzi ezentúl az Euro interveniálását más valutákkal szemben, és a monetáris politika végrehajtójává is vált. A tagországok államkötvényeit ezentúl szigorúan Euróban kellett kibocsátaniuk.

A rögzített átszámítási árfolyamok ( 1 =) ATS 13 ,7603 BEF 40 ,3399 FIM 5 ,94573 FRF 6 ,55957 GRD* 340 ,750 NLG 2 ,20371 IEP 0 ,787564 LUF 40 ,3399 DEM 1 ,95583 ITL 1936 ,27 PTE 200 ,482 ESP 166 ,386 XEU 1   * GRD 200. június 19-től

Ugyanezen dátumtól kezdve mondhatjuk, hogy a lakosság is egyre jobban informálódni kezdett az új pénzzel kapcsolatban. Igaz ugyan, hogy Euróval kapcsolatos propagandák már 1999 előtt is zajlottak, de az igazi szembesülésről csak innentől beszélhetünk, ettől a dátumtól kezdve ugyanis minden kereskedelmi egységnek kettős árazást kell alkalmaznia, vagyis a "normális" árak mellett fel kell tüntetni az Euróban meghatározott árakat is. A váltásnál szigorúan a megadott arányszámot kell használni, matematikailag korrekt kerekítés alkalmazása mellett, Eurocent pontossággal. Jutalékot szigorúan tilos számítani, ugyanis a szabályok kimondják, az Eurozóna valutái és az Euro közti konverzió - bármilyen irányú is legyen az - valójában nem átváltás, hanem átszámítás. Ez egybevág azzal az elvvel, hogy a nemzeti valuták az Euro váltópénzei, és csupán alternatív megjelenési formái. Hasonló képtelenség lenne ugyanis, ha mondjuk Németországban bárki jutalékot számítana azért, mert 500 pfenniget 5 márkára vált át.

1999 januárjától kezdve a kereskedelmi bankoknál megjelent az Euróban való számlavezetés lehetősége. A pénzintézeteknél ugyancsak a fent említett konverziós eljárást kell alkalmazni, azaz senkit nem érhet a legkisebb veszteség sem - eltekintve attól az esetleges néhány tized centtől, amit ugyebár nem lehet nyilvántartani - azért, mert Eurozóna-beli pénzét Euróra váltja.

Időközben az eredetileg fél évre tervezett párhuzamos periódust igencsak megcsonkították, mégpedig nem is szabtak meg egységes időpontot, hanem minden állam maga szabhatja meg a végső átállás dátumát. Németország szinte egészen extrém módon 2001. december 31-ét szabta meg a márka elfogadásának határidejét, ami azt jelenti, hogy papíron egyetlen pillanat sem létezik majd, amikor választani lehetne, hogy márkát vagy eurót használunk. Az országok többsége február 28-át nevezi meg a helyi valuta kivonásának dátumául, míg Franciaország, Hollandia valamint Írország köztes időpontokat választott.

Az ezt követő időszak egyik legfőbb feladatának az ígérkezett, hogy a lakosságot megtanítsák Euróban számolni. Igaz ugyan, hogy az emberek már mindenütt találkozhattak Euróban kifejezet árakkal is, de használni mégsem használták, így a számolgatás, összehasonlítás továbbra is kinek-kinek a saját valutájában történt. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy az árak döntő többsége a lokális valutában "jól nézett ki", míg Euróban "csúnyán" festett. Értem ezalatt, hogy 100 schillinget nyilván mindenki tetszetősebbnek tart, és könnyebben jegyez meg, mint ennek 7,27 Eurós megfelelőjét. Ezen a helyzeten a temérdek propaganda és akció ellenére minden bizonnyal leginkább mégiscsak az segített a legtöbbet, hogy az árak - és ez főként már csak 2001-ben következett be - kezdtek valóban Euro árakká alakulni. Magyarán néhány helyen már nem a helyi valutához számolják ki az Euro megfelelőt, hanem pont fordítva, az árakat Euróban határozzák meg, és ehhez kalkulálják a helyi árakat. Az előbbi példa alapján a hétköznapi vásárló inkább fejben tartja 8 Eurós árat, mint a 110,08 schillinget, noha ténylegesen még mindig az utóbbival fizet. Az iménti példa egyebek közt azt is mutatja, hogy a 100 schillinges ár egy csapásra meg is ugrott mintegy tíz százalékkal, tehát ennek az átállásnak még rendkívül sok hatása van a pénzügyi vetületen túl is, de erről a további fejezetekben részletesen.

A másik kétségtelenül igen nagy horderejű feladat a szükséges készpénzmennyiség legyártása, kiszállítása, valamint kiosztása. Legnehezebbnek mindenképp utóbbi ígérkezik, a készpénzek lakosság részére történő kiosztását ugyanis csak a hivatalos bevezetés pillanatában lehet megkezdeni, ezért Németország esetében nem túlzás azt állítani, hogy nyolcvanmillió ember készpénzállományát szinte percek alatt kell lecserélni. Országa válogatja, de legkésőbb február végeztével mindenhol véghez kell vinni a teljes készpénzállomány cseréjét, ezen időpontot követően ugyanis az Eurozóna helyi fizetőeszközei megszűnnek pénznek lenni, és elvesztik értéküket (pontosabban el nem vesztik ugyan, de már csak az adott ország jegybankja fogja átváltani őket, meghatározott ideig).

A helyi átálláson felül azonban azt is meg kell valósítani, hogy ne "csak" a 12 Eurós ország háromszázmillió lakosát lássák el készpénzzel, hanem az azon kívül, EMU-tagdevizával rendelkező személyeket, többek között például Magyarország schillinggel, márkával, lírával, valamint egyéb készpénzzel rendelkező lakosságát is. Természetesen ez utóbbit nem kell olyan intenzitással véghezvinni, mint abban a régióban, ahol az Euro hivatalos fizetőeszközzé válik, de egy két hónap alatt ezen helyeken is meg kell küzdeni az átállás nehézségeivel.

Előző fejezet
Következő fejezet